Erdélyi út_4. rész

Edinával csak mentem-mentem szinte gondolkodás nélkül, közben feltűnt, hogy túlságosan jobbra tartunk. Kiabálva megtaláltuk Levit, aki épp ülve pihenőt tartott. Mondta, hogy Áron már felfelé ment, nem állt meg.

Amikor folytattuk a meredek mászást, Edina talált egy motivációt arra, hogy bírja a menetet és ez aztán engem is motivált:

Amint elértünk egy olyan kőhöz, amire rá volt festve a túraútvonal jele, akkor volt szabad feljebb tekinteni és megkeresni a következő követ, amire a jel fel volt festve. Így mentünk egyre feljebb folyamatosan, énekeltem is. 

Feljutva hatalmas meglepetés volt, hogy Áron ott feküdt a kabátján és nézte az eget. Szép napos volt az időjárás, én is levettem már a kabátom kapaszkodás közben. Áron már legalább 20 perce ott volt.

Ezután séta a hegygerincen, figyeltük, kerülgettük a tehénszarokat.

Egy táblán az állt, hogy még 1 órás a túra, és nekünk másfél óránk volt sötétedésig. Erdős területen, sok avaron ereszkedtünk lefelé. Apró és közepes nagyságú kövek rejtőztek az avar alatt, ami csúszkálóssá tette a sétát.

Most a sorrendünk megváltozott, Edina és Levi mentek elöl, majd én, leghátul Áron.

Nem túracipőben voltam, mert azt nem hoztam magammal Romániába, ezért jobban csúszott, mint a többiek túracipője, de találtam jó technikát, úgyhogy egy pici seggre esésen kívül szépen le tudtam sétálni.

Nagy biztonságérzetet adott, hogy tudtam, Áron mögöttem jön, ő a fátol-fáig taktikát választotta, én pedig lassú keresztbemenést 1-2 centis csúszásokkal.

Végül leértünk!

6 km-es táv volt. Nem hosszú, de nehéz. Büszke voltam magunkra, főleg Levire, mert ő még egy jó nehéz fényképezőgépet is cipelt.

 

 

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk,  hogy megnézzük Torockószentgyörgyön azt az éttermet, amit Annamari ajánlott. 

Előtte Edinával Torockón bementünk a 39. számú házba és befizettük a 94 lej/ fő/ 2 éj szállást.

A bácsika “Szervusztok!-kal fogadott minket, mire a néni azt mondta, hogy ne zavarjon bennünket, hogy így köszönt, mert tanár és mindenkit a volt tanítványának néz.

Tőle is érdeklődtünk étterem felől, a Székelykő Kúriát említette, de azt is, hogy máskor a szállásadótól érdemes vacsorát kérni.

Útközben Áron felvett egy stoppos nőt, egy ortodox kolostorba tartot, mutogatva értettük meg, hová akar menni (egy ortodox kolostorba), mert románon kívül máshogy nem beszélt, kiszálláskor mégis mondta magyarul, hogy köszönöm.

Szombat este volt, az utcákon is több embert láttunk sétálni, mint előző este. Van a falu közepén egy kút, amiből finom forrásvíz folyik két oldalra két hosszú “vályúba”, jönnek ide tehenek inni és láttunk nénit ruhát mosni.

 

Torockószentgyörgyön könnyen megtaláltuk a Székelykő Kúriát. Parkolásnál volt egy kis vita Edina és Levi között

Pontosabban, amikor mi Áron parkolása közben már kiszálltunk a kocsiból, Edinának rosszul esett Levi hozzászólása, hogy mivel Áron kérte, hogy a parkolása közben álljunk arrébb, ne álljon az autó közelébe.

Kívülről nézve puccosnak tűnt az étterem, de belépve láttuk, hogy jók vagyunk farmerben, sportcipőben, hátizsákkal is.

A pincérek magyarul beszéltek.

Levi és Áron Csíki sört és Ursus-t ittak és tárkonyos csorbalevest ettek, amit én is ajánlottam nekik.

Közben kihozták a mi rendelésünket: Edinának sült húst krumplival, uborkával, nekem mamaligát (puliszka) juhtúróval, fetával és céklát.

Mi már az utolsó falatoknál jártunk, amikor megjött a fiúk főfogása is: cigánypecsenye sültkrumplival.

Levi a norvég történelemről mesélt: az 1066-ig tartó fénykorukról, a vikingekről, az Amerikába hajózásokról. Grönlandról, ami egy osztogatás során került Dániához.

Desszertnek egy somlóit osztottunk szét.

Erdélyi út 5. rész ITT>>>