Erdélyi út_2. rész ITT>>>
Már túlmentünk a városon, de a Sóbányának (Saline Turda) nyomát sem találtuk, úgyhogy Áron kérte, hogy szálljak ki és érdeklődjem meg az út szélén sétáló bácsitól.
Általában én kérdezősködtem az ici-pici román tudásom miatt.
A bácsi nagy mosollyal mondta:
– Persze, hogy beszélek magyarul! Román vagyok, de tudok magyarul!
Elmondta/ mutogatta, hogy forduljunk vissza Tordára és a templom előtt a parknál kanyarodjunk a Sóbánya felé.
Így is tettünk, meg is találtuk.
Kifizettük a 8 lej belépőt. Áron mondta, hogy ő nem nagyon szereti a föld alatti zárt helyeket, de lejött.
Az út először egy nagyon hosszú folyosón vezet, aminek sós a fala, mert a só a kőzetből kioldódott, összegyűlt a plafonon és vastagon a falak alján kb. 1 méteres magasságig.
Az első nagy élmény a Visszhang Terem volt.
Edinával és Levivel bementem és kiabáltunk rövid szavakat pl. “Hahó!” és számoltuk, hogy hatszor visszhangzik. Majd tapsoltam, az 10-12-szer visszhangzott. Lefelé 90 méter mély volt a terem.
Amikor kijöttünk, szerencsére összefutottunk Áronnal, és újra bementünk vele a Visszhang Terembe. Ő böfögéssel próbálta ki, az is működött.
Továbbsétálva egy hatalmas sófejtő géphez, szerkezethez jutottunk, amit lovak működtettek körbe-körbe menve. Sajnálom szegény pacikat.
Aztán kiértünk a hatalmas bányaterem tetejére, ahonnan 16 szintes lépcső vezetett lefelé, azaz kb. 160 lépcsőfok, amelyek oldalán alig volt világítás, mi ott mentünk le.
A falon “só-cseppkövek” lógtak, melyek amikor a 3 méter hosszúságot elérik, akkor leesnek.
Ez a bányaterem olyan hatalmas, hogy az egyik sarkában, ami alig foglal el a teremből helyet, játszótér van kialakítva. Gyerekek labdáztak, libikókáztak, szülők padon ülve beszélgettek.
A Mária Terézia-árok még ennél is mélyebben volt, oda már nem lehetett lemenni, csak lelátni.
Végül visszalépcsőztünk, ezúttal a kivilágított oldalon. A lábam ekkorra pihenni akart.
Végigmentünk újra a be- és kijárathoz vezető hosszú folyosón és kijutva reménykedtünk, hogy hátha a köd feloszlik és érdemes lesz kirándulnunk a Tordai-hasadéknál.
Túra
Torda város élénk, sok a bank, a bolt, az autó és az ember. Ettünk sajtos-tejfölös lángost, a tésztája az egyik legfinomabb volt, amit valaha is ettem. 1,5 lejbe került.
Aztán kocsival irány a Tordai-hasadék. Az anyósülésen ültem, Áron nagyon nyugodtan és figyelmesen vezet, biztonságban éreztem magam mellette.
A CD-k, amiket hallgattunk (Rio del Mare, Drum & Bass), nekem nem tetszettek, de legalább ezt a zenét is megismertem.
Tiszta, napos időben értünk a Tordai-hasadékhoz. Először egy közeli emelkedőn csodáltuk meg távolról, majd a menedékháznál leparkoltunk és elindultunk. Úgy döntöttünk, csak a patak mentén túrázunk, sétálunk.
Sok túraútvonal van, 2-6 órások. A közelben sok a szétdobált szemét, de lent a hasadékban már nem.
Előbb erdős részen mentünk, Áron elöl ment és rendesen diktálta a tempót. Az erdős rész után a patak bal oldalán a hegyoldal füves-fás volt, jobb oldalon sziklafal magasodott.
Levi és én fotóztunk útközben, ő persze jóval többet.
Egy kis híd átvezetett a jobb oldalra, kis ideig ott sétáltunk, majd láttunk sziklamászókat, de nem volt túl komoly, amolyan turista-kipróbálási lehetőségnek tűnt gyerekeseknek, idősebbeknek is.
Majd egy másik kis híd visszavezetett a hasadék bal oldalára és eltűnt az a jelzés, amin a sétát terveztük.
Egy másik jelzésen mentünk tovább, ami az Erdélyi útikönyvem szerint 3-4 óra.
Kiértünk a hasadék végén egy tisztásra, ahol úgy döntöttük, hogy felkaptatunk a tetőre és onnan megyünk vissza a kocsihoz.
No, ez kemény volt, ilyen hosszú távon ilyen meredek emelkedőn még sose mentem.
Edzettnek tartom magam, mégis szokatlan volt nekem és Áron tempóját nem is tudtam tartani.
Erdélyi út 4. rész ITT>>>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: