“William csalódottan jön be az udvarról, mert a szomszéd gyerekek nem akarnak játszani vele.
Apja, Bob, felnéz az újságból és így szól:
– Jaj, már megint! William, te már nagyfiú vagy, ne viselkedj úgy, mint egy csecsemő! Ne keseredj el minden alkalommal, amikor valaki nem akar játszani veled! Felejtsd el! Hívd át valamelyik osztálytársadat! Vegyél elő egy könyvet! Vagy nézd egy kicsit a tv-t!
Mivel a gyerekek általában elfogadják a szüleik véleményét, feltételezhető, hogy William a következőt fogja gondolni:
– Apának igaza van. Úgy viselkedem, mint egy csecsemő. Ezért nem akarnak játszani velem a többiek. Mi a baj velem? Miért nem tudom elfelejteni, ahogy apa mondja?
Most képzeljük el, hogy érezné magát William, ha az apja máshogyan reagálna a szavaira.
– Szomorúnak tűnsz, William. Mondd el, mi történt!
És ha Bob meghallgatja (tényleg odafigyel és meghallgatja), William talán egészen más következtetésre jut majd önmagával kapcsolatban.
A beszélgetés valahogy így zajlana:
Fiú: Tom és Patrick nem engedte, hogy kosarazzak velük.
Apa: Ez biztosan rosszul esett neked.
Fiú: Igen. És fel is dühített.
Apa: Megbeszélted ezt velük?
Fiú: Nem. Nem akarom.
Apa: Mit akarsz csinálni?
Fiú: Nem tudom. Talán az a legjobb, ha nem foglalkozom vele.
Apa: Szerinted ez a legjobb ötlet?
Fiú: Igen, mert szerintem holnapra úgyis meggondolják magukat. Inkább áthívom az egyik barátomat a suliból vagy leülök olvasni. Esetleg tv-t nézek.”
Különbség?
“Az első esetben Bob elköveti azt a gyakori hibát, hogy a saját céljait helyezi előtérbe a fiai célja helyett.
Ahelyett, hogy együtt érezne vele, kritizálja, kioktatja, kéretlen tanácsokkal látja el… Jó szándékú erőfeszítései visszafelé sülnek el.
William meg jobban megbántódik, továbbra sem érti meg senki és még jobban csecsemőnek érzi magát.
Ezzel szemben a második esetben az apa időt szán arra, hogy végighallgassa a fiát, és egyértelművé teszi számára, hogy megérti, mit érez. William ettől megnyugszik és magabiztosabban áll a szituációhoz.”
(Dr. John Gottman: Gyerekek érzelmi nevelése)