Szükségük van ránk

“Felejtsük el, amit a felszínen látunk (amikor a gyerekek idegesítően viselkednek):

mögötte a kapcsolódás iránti alapvető igény dolgozik.

A gyerekek akkor húzódnak el a kapcsolat elöl, ha amikor nincsenek magukkal kibékülve – mint ahogy mi is.

Vagy épp ellenkezőleg, ilyenkor kapaszkodunk tíz körömmel a gyerekeinkbe, mert tőlük várjuk, hogy azért a szeretetértis kárpótoljanak bennünket, amit másoktól nem kapunk meg és azokért a bántásokért, amiket másoktól szenvedtünk el – legyen szó a főnökről vagy a házastársunkról.

AKKOR IS ELFORDULUNK A GYEREKEINKTŐL, amikor olyan érzéseket, viselkedéseket látunk rajtuk, aminek nem örülünk. Megbüntetjük vagy levegőnek nézzük őket, amikor lelkesen felfedezik a játék baba intim részeit, vagy fegyvert fabrikálnak mindenből, ami kicsit is vékony és hosszúkás vagy egész nap a számítógép előtt dekkolnak, vagy órákig csinosítgatják a Barbie-t, netán magukat.

Pedig ilyenkor pontosan ugyanannyira szükségük van ránk, mint amikor valami szerintük szórakoztató és egészséges dolgot csinálnak.

Sőt, talán még jobban.”

(Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés)