Mint amikor adunk a gyereknek egy könnyű kis csemegét

“A szülők kitalálták, hogyan kezeljék azokat a helyzeteket, amikor a gyerek játszani hívja őket, ők azonban nem érnek rá.

Ahelyett, hogy annyit mondtak volna:

-Most nem érek rá, hagyj békén!-

például azt mondták:

– Adok egy jó nagy ölelést, aztán negyedóra múlva megyek és játszunk együtt valamit.-

Ahhoz hasonlóan, mint amikor adunk a gyereknek egy könnyű kis csemegét, hogy kihúzza vacsoráig, az ölelésnyi testi kontaktus átsegítette a kislányt a várakozás hosszú percein, mielőtt a szülőknek volt idejük rájuk figyelni.”

(Lawrence K. Cohen: Játékos nevelés)