“Saját akkumulátoraink feltöltésének első lépése, hogy elismerjük, milyen érzelmek kavarognak bennünk, amikor elkezdünk játszani. 
Unalom, frusztráció, harag, elutasítás, bosszúság, szorongás, kimerültség.
Íme néhány mondat, melyeket szülőktől hallottam a gyerekükkel való közös játékról:
- Már most lényegesen több odafigyelésben van részük, mint nekem volt gyerekkoromban.
- Folyton újra visszacsúszom a régi kerékvágásba, a hatalmi kötélhúzásba kettőnk között.
- Velem se játszott soha senki…
- Az egész napi munka meg gyerekfelügyelet után túl fáradt vagyok ahhoz, hogy játsszak.
- Megpróbálom, de aztán nagyon hamar elálmosodom.
- Olyan unalmas játékokat akar játszani.
- Hogy állnék neki játszani, amikor ott áll a rengeteg teendő az asztalomon?
- Amikor elkezd hisztizni meg akaratoskodni játék közben, mindig eldurran az agyam.
Nem meglepő. hogy ezeknek az érzéseknek a hatására legszívesebben feladnánk és bármi mást szívesebben csinálnánk, minthogy folytassuk a játékot.
Amikor a saját érzéseink elborítanak bennünket, nem könnyű odafigyelni a gyerekre és az ő szükségleteire.
A velük való közös játék megingatja azt a felnőtt rutinunkat, hogy az érzéseinket biztonságosan eltemetve tartsuk.
Ahhoz, hogy felszabadultan tudjunk játszani, először nekünk is ki kell sírnunk a ki nem sírt könnyeinket, lazítanunk kell a görcseinket, ki kell adnunk magunkból a félelmeket és szorongásunkat.
Most mi jövünk!
Rajtunk a sor, hogy valaki meghallgasson minket, újratöltsük a csészénket (ez a csésze a hangulati-lelki világunk szimbóluma, ami amikor tele van töltve, akkor minden simán megy, de ahogy ürül ki, úgy nő a frusztráltságunk, türelmetlenségünk), hiszen csak akkor lesz miből újratöltenünk a gyerekét.”
(Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: