” A negyedik fejezetben már szó esett az erőszobáról, ahogy a lányom nevezte azt a helyet, ahol erőt és kitartást tudott vételezni, hogy keményebben birkózzon velem.
Sok gyerek egyáltalán nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy belemenjen a birkózásba, inkább megáll az ember előtt és csatakiáltásokat hallatva hadonászni kezd, vagy ütve-rúgva komolyabb fájdalmat próbál okozni.
Ilyenkor – túl azon, hogy próbálom elkerülni a sérülést – arra biztatom őket:
Próbálj meg inkább feldönteni! Rendben, harcoljunk, de úgy, hogy csak lökni szabad!
A lökés teljesen más műfaj, mint az ütés vagy a rúgás. Mivel hosszú, folyamatos erőfeszítést igényel, mindvégig megvan a testi kontaktus.
Sok fiú, aki valóban agresszív és harap, üt, rúg vagy karatehalandzsa kíséretében hadonászik, azonnal feladja a harcot, amint megpróbálunk vele igazából birkózni.
Van, hogy két másodperc után visszahúzódnak, mert megijednek a tényleges testi kontaktustól vagy saját erejüktől.
Kapcsolat nélkül csak az akciófilmekből ellesett színpadias gesztusok maradnak, ami jól mutatja, hogy az agresszió itt a kapcsolat helyettesítésére szolgál.”
(Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: